NAGYKILENCED 2019. ÉVI


Romano Guardini: Örökmécs

A keresztvetés

Te most keresztet vetsz, még pedig szépen. Nem olyan elnyomorított, összekapott keresztet, amelynél nem lehet tudni, hogy mit akar jelenteni. Nem. Te szépen veted a keresztet, nyugodtan, megadva a módját: a homlokodtól a melledig, egyik válladtól a másikig. Megérezted-e, miként fogja át egész lényedet? Szedd össze magad egészen: minden gondolatodat és egész érzelemvilágodat foglald bele ebbe az egy jelbe, miközben homlokodtól melledig, egyik válladtól a másikig formálod. Akkor majd megtapasztalod, hogy egészen átölel téged, a testedet és lelkedet is: összefog, fölavat, megszentel.

Honnan van ez? Onnan, hogy a kereszt mindenünk, a kereszt megváltásunk jele. A kereszten váltott meg minden embert a mi Urunk. A kereszt által szenteli meg az embert lényének legparányibb ízéig. Imádság előtt azért vetünk keresztet, hogy elrendezzen és összefogjon minket, hogy fogja össze Istenben gondolatainkat, szívünket és akaratunkat. Imádság után pedig azért, hogy megmaradjon bennünk Isten ajándéka. A kísértés idején, hogy megerősítsen. A veszélyben, hogy oltalmazzon. Áldáskor, hogy Isten életének teljességét fogadjuk lelkünkbe, és ez ott bent mindent megtermékenyítsen és megszenteljen.

Gondolj erre, valahányszor keresztet vetsz. Ez a legeslegszentebb jel. Éppen azért vesd szépen: nyugodtan, teljes nagyságában és arra gondolva, amit cselekszel. Akkor azután egész valódat átfogja: külsődet, belsődet, gondolataidat, akaratodat, érzés- és kedélyvilágodat, jártodat-keltedet, és mindent megerősít, lefoglal, megszentel Krisztus erejében, a szentháromságú Isten nevében.

(Forrás: www.ppek.hu, 139. könyv ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza.''




Romano Guardini: Örökmécs

A mellverés (mea culpa, bűnbánat)

Megkezdődött a szentmise. A pap...és a hívők, vagy az ő nevükben a ministránsok imádkozzák: ,,Gyónom a mindenható Istennek... hogy fölötte vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem...'' És valahányszor kimondják e szót: ,,vétkem'', mellüket verik.

Mit jelent a mellverés?

Éljük csak bele egyszer magunkat! De ehhez elengedhetetlen, hogy a mellverést helyesen végezzük. Nemcsak ujjunk hegyével kell megérintenünk, hanem zárt ököllel kell vernünk mellünket. Talán láttad már képen Szent Jeromost, amint a pusztában térdel és kezében kővel megrendülten veri a mellét. Ez azután igazi mellverés és nem csak afféle finomkodó mozdulat. A mellverésnek belső világunk kapuja ellen kell irányulnia, és meg kell remegtetnie a lelket.

Több életet kell vinnünk ebbe a belső világba, meg kell töltenünk azt világossággal, erővel, kemény tenniakarással. Hogy fest ezzel szemben a valóság? Sok komoly követelmény áll előttünk: kötelességek, szükségletek, döntő elhatározásra való felszólítások, azonban alig akad közöttük olyan, amely megmozgatná belső világunkat. Mennyi bűnterhet vettünk magunkra, de íme, nem aggódunk miattuk. ,,Az élet közepette halál vesz körül bennünket,'' de mi nem gondolunk rá. Ekkor felhangzik Isten szava: ,,Ember, ébredj! Nézz körül! Szállj magadba! Térj meg! Tarts bűnbánatot!'' Ez a felszólítás a mellverésben ölt testet. Ennek egészen át kell téged hatnia, fel kell ráznia belső világodat, hogy felébredjen, látni kezdjen és Istenhez térjen.

De ha aztán egyszer az ember magába száll, világossá válik előtte, hogy mennyire elpocsékolta az értékes életet, mily sokszor áthágta Isten törvényeit, mennyire elhanyagolta kötelességeit ,,az ő vétke, az ő vétke, az ő igen nagy vétke'' által. Ez a vétek körülfogja, és nincs más kiút, mint az, hogy elismerje fönntartás nélkül: ,,Vétkeztem gondolattal, szóval és cselekedettel a szent Isten és a szentek közössége ellen.'' A lélek ekkor Isten pártjára áll és állást foglal mellette önmaga ellen. Úgy gondolkozik most önmagáról, mint ahogy Isten nézi őt. Haragszik önmagára bűnei miatt és mellét verve bünteti magát.

A mellverés tehát annyit jelent: Az ember felébreszti önmagát. Felrázza belső világát, hogy meghallja Isten hívását. Isten oldalára áll és megbünteti önmagát. Vagyis magábaszállás, bánat, megtérés.

Ezért veri a mellét a pap és a nép is, amikor bűnvallomást tesznek; ezt teszik akkor is, amidőn a pap az áldozás előtt az Úr testét mutatja föl és mondja: ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj.'' Hasonlóképpen a litániában, amidőn bűnösnek valljuk magunkat: ,,Mi bűnösök, kérünk téged, hallgass meg minket!''...

(Forrás: www.ppek.hu, 139. könyv ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár - a magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza.'')




Ferenc pápa katekézis-sorozata a szentmiséről

VIII. rész - Isten igéje az Isten igéje! 2018.01.31 (részlet)

A Biblia lapjai többé nem írott oldalak, hanem élő szóvá válnak, amelyet maga Isten mond ki. Isten az, aki a felolvasó személyén keresztül szól hozzánk, megszólít minket, akik hittel hallgatjuk. A Lélek, aki "szólt a próféták szavával" (Hiszekegy), és aki sugalmazást adott a szent szerzőknek, ő műveli, hogy "Isten igéje valóban munkálja szívünkben azt, ami fülünkbe csendül". Isten igéjének hallgatásához viszont nyitott szívre is szükség van, hogy szívünkbe fogadjuk Isten szavait. Isten beszél, mi pedig hallgatjuk, hogy aztán tettekre váltsuk, amit hallottunk.

Rászorulunk arra, hogy hallgassuk! Élet-halál kérdése ugyanis, amint emlékeztet minket az a találó mondat, hogy "nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik" (Mt 4,4). Arról az életről van szó, amelyet Isten igéje ad nekünk. Ebben az értelemben beszélünk az ige liturgiájáról mint "asztalról", amelyet az Úr megterít, hogy táplálja lelki életünket. Bőséges ez a liturgikus asztal, mely bőven merít a Biblia kincseiből (vö. SC 51), mind az Ó-, mind az Újszövetségből, mert bennük az Egyház Krisztusnak egy és ugyanazon misztériumát hirdeti. Gondoljunk arra a gazdagságra, amelyet - a szinoptikus evangéliumok fényében - a szentírási olvasmányok hároméves vasárnapi ciklusa felkínál, amelyek a liturgikus év folyamán kísérnek minket: milyen nagy gazdagság! Szeretnék emlékeztetni itt a válaszos zsoltár fontosságára, melynek az a szerepe, hogy elősegítse az elmélkedést az előtte elhangzott olvasmányban hallottakról. Jó, ha kiemeljük a zsoltár értékét azzal, hogy azt, vagy legalább az ismétlődő választ énekeljük.

Ugyanazon olvasmányok liturgikus felolvasása - együtt a Szentírásból vett énekekkel - kifejezi és elősegíti az egyházi közösséget, s egyben kíséri mindenkinek, minden egyes hívőnek az útját...

Tudjuk, hogy az Úr szava nélkülözhetetlen segítség ahhoz, hogy ne tévedjünk el, amint elismeri a zsoltáros, aki az Úrhoz fordulva megvallja: "Szavad lámpás lábam előtt, világosság utamon" (Zsolt 119,105). Hogyan tudnánk földi zarándokutunkat járni, megküzdeni annak nehézségeivel és próbatételeivel, ha nem táplál és nem világosít meg minket rendszeresen Istennek a liturgiában felhangzó igéje?

Nyilvánvalóan nem elég csak a fülünkkel hallgatni anélkül, hogy szívünkbe fogadnánk az isteni ige magvát, lehetővé téve, hogy gyümölcsöt hozzon. Emlékezzünk csak a példabeszédre a magvetőről és a különféle földtípusok szerinti különféle eredményről (vö. Mk 4,14-20). A választ hatékonnyá tevő Lélek működésének olyan szívekre van szüksége, amelyek engedik, hogy ő megművelje, oly módon, hogy amit a misén hallottak, a mindennapi élet részévé váljon, Jakab apostol figyelmeztetése szerint: "Legyetek az ige tettekre váltói, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat!" (Jak 1,22). Isten igéje utat jár be bennünk. Meghallgatjuk a fülünkkel, és behatol a szívünkbe; nem marad a fülünkben, hanem el kell jutnia a szívünkbe; a szívünkből pedig továbbmegy a kezünkbe, a jó tettekhez. Ezt az utat járja be Isten igéje: a fülből a szívbe, onnan a kézbe. Tanuljuk meg ezeket a dolgokat! (Forrás: https://www.liturgia.hu/l/viii-resz-isten-igeje-az-isten-igeje-az-ujsag-varhat/)